Az elszalasztott királyfi…
Helena
A kis levelibéka a hajnali nap sugaránál melengette dió nagyságú zöld színű hátát.
Fehér hasa elővillant mikor helyét megunva ugrott szétterpesztett lábaival.
Közel hajoltam, hogy minden porcikáját szemügyre vehessem.
Parányi lábain tapadókorongok segítették a biztonságos haladást.
A terasz függőleges meszelt falán játszi könnyedséggel végezte
akrobatikus gyakorlatait. Reggelije beszerzése céljából vadászott a
rovarokra. Teste hosszának kétszeresére előredobálta lábacskáit, mintha
nyúlós gumiból végtelen hosszra lettek volna teremtve. Erőteljesen
odavágta katonásan, hogy megtapadjon, és várta a zsákmányt.
Kidülledt szemmel figyelte az arra merészkedő rovarokat, s ha az áldozat
már elég közel volt, kiöltögette ragadós hosszú nyelvét és
hamm…bekapta.
A nap már nagyon melegen tűzött és teli hassal árnyékba vonult egy közeli bokor árnyat adó sűrűjébe.
Este a teraszra kiülve kíváncsian vártam, hogy megismétli-e a kis akrobata a látogatását.
Nem is kellett sokáig várakoznom…
Óvatosan felugrott a terasz padlózatára és mutatványát ismét bemutatta.
Nagyon mókás volt, hiszen ez a parányi lény, mint egy cirkuszi akrobata
változtatta helyét és otthonos mozgásával ámulatba is ejtett.
Bevallom, felmerült bennem a gondolat, hogy elköltöztetem az én tündér kertembe, de aztán a józan ész győzött.
Eszembe jutott, hiába szép az én kertem, az ő otthona a Tisza partja, s
nagy hibát követnék el, ha kiszakítanám abból a környezetből ahová
született.
Így hát gondoltam, – elbúcsúzom tőle, s ha netán egy puszit adnék néki -, talán még királyfivá is változna.
De istenem, mit is kezdjek én, két királyfival??