Most, mint nagymama mesélek

Mikor az én drága kincsem még pici baba volt, sok-sok apró holmit kötögettem

számára, pontosan úgy, mint ez a nagymama itt a képen.

Közben felcseperedett, s ez év szeptemberében kezdődik számára a nagybetűs

 ÉLET

az

ISKOLA.

Most bemutatom  Néktek az én kicsi 

gézen-gúzomat:

LINÁCSKÁT

Most egy történetet mesélek el Néktek, egy igazi mesét, minek a szereplői
mi vagyunk, vagyis Lina és Helena a nagymama.

 

Lina a kertben szaladgált, s parányi lábaival időnként belerúgott az eléje kerülő labdába. Élvezte, hogy a pázsit olyan üde és puha, játékra csábító.  Hempergett nagyokat a fűben, s aztán folytatta az önfeledt szaladgálást.
Olykor valami hírtelen megragadta a figyelmét, akkor ott hosszasan elidőzött. Jó volt elméláznom azon, hogy mi az, ami az érdeklődését foglalkoztatja.  
Figyeltem apró lépteit, ne hogy beessen a rózsaágyásba, mert egy ilyen kis csöppség jó ha szem előtt van.
Egyszer csak hirtelen megállt egy virágágyás mellett, s a szirmokat kezdte tépdesni,s mivel óvom a természetet, reá is szóltam…..

– Linácska nem szabad – ,

s hogy  a kérésemnek nagyobb hangsúlyt adjak, felemeltem    kissé a hangomat.
Ő huncut nevetéssel befutott a házba, s elbújt, mert tudta, hogy rosszat tett.
Egyszer csak elkezdett kiabálni.

– Mama! Gyere be! –

Kérésére be is siettem, hátha baj van, mert egy  kis betyárnál sosem lehet tudni.

– Mi a baj? – Kérdeztem.

Ő a szekrény előtt ült, lábacskáit olyan kis kitekert állapotba helyezte kényelembe –  csodálkoztam is rajta -, de a gyerekek tudják nagyon jól, hogy nekik mi is a jó.

– Szeretnék oda bekukucskálni – mondta,

s apró kicsi ujjával a szekrény felé mutatott.
Rájöttem hamar, hogy mi az érdeklődése tárgya. Ugyanis ott őrzöm a rejtett kincseimet, ha netán egy kis csokival akarok valakit megörvendeztetni.
Tudtam azt is, hogy el fogok gyengülni, nem leszek elég erős… sajnos. Pedig az édességgel szűkösen bánnak a szülei, de mikor reám tekint a gyönyörű szemeivel, végem van, elolvadok a bájos arcocskájától.
Gondoltam, próbára teszem.

–  Jól van, megmutatom és kinyitom a szekrény ajtaját, de Te meg cserébe áruld el nékem, hogy a kertben mit nem szabad tenni,   kérdeztem.
                                                                         
Lesütötte szemeit, csak úgy fél szemmel reám tekintett és azt mondta:

– A virág szirmait nem szabad tépkedni

csacsogta, s közben huncut mosoly ült ki az arcára.
Elnevettem magam, megsimogattam a fejecskéjét és kitártam a titkos ajtót.
Kis keze tudta hova kell, hogy nyúljon, s belemarkolt a finomságokba, s  jutalmával boldogan szaladt a kertbe.
Eltelt egy óra is talán, játszottunk, kertészkedtünk, aztán ismét eltűnt.

– Mama!

Felvettem a nyúlcipőt, és mentem a drága hang felé. A házból jött a hangocska. Ismét bent kuporgott a szekrény előtt.
Nem várta meg a kérdésemet csak büszkén reám emelte azokat a csillogó szemecskéit, és ezt mondta:

– Nem szabad a virágok szirmát letépni.

Felkaptam, össze-vissza csókolgattam, és egy nagy cuppanós puszit adtam befejezésül a pofikájára.

Ő már tudta azt, hogy az ismétlés a tudás atyja, tehát bemutatta a tudományát, amit megtanult, s remélem egy életre.
Gyerekszáj, ó de édes… és milyen okos!

Ismét megkapta a jutalmát, de ezek után, hogy én mit fogok kapni a szülőktől, arra nem is mertem gondolni.
A „kincses szekrény” mert később így neveztük, különös vonzást gyakorolt Linára.
Soha többet nem bántotta a virágaimat, de olykor észrevettem, hogy puszilgatja a vele egy magasságban lévő virágokat, s ha megkérdeztem miért teszi, az volt a válasz, hogy „azért mert szeretem”.

Én is nagyon szeretem Őt, mert Ő az én legkisebb, drága kicsi unokám.

Itt a vége, fuss el véle….