Remete
Helena
Mese erdő közepében, él
magányosan egy öreg remete.
Ütött-kopott házacskáját látogatják állatok serege.
Ősz szakállát szél tépázza, lyukas kabátját huzat járja.
Így él hát ő békességben, öreg erdő közepében.
Hajnaltájban virradóra, kitárja
az ablakát,
Nézi-nézi, hogy mi világít… hisz az a holdvilág.
A napocska most jön sorra, rigó dalra felkél,
Sok-sok állat gyülekezik, a sötéttől már nem fél.
Számba veszi öregapó, megvan-e
a létszám,
idejöttök látogatni, így vigyáztok énrám?
Jutalmat is oszt közöttük, kedves szóval nékik,
énekelő kis madárkák lombok közül nézik.
Ők is kapnak eleséget:búzát,
magot bőven,
senki nem megy üres beggyel el innen tőle.
Most rajtam a sor… mondja apó, harapok egy keveset,
Szép jó napot barátaim, most már sorra menjetek.
Vár a munka… mondja apó, s
útnak indul izibe,
öreg botja, kis kosara immár ott van kezeibe.
Elindul a hosszú útra málnát gyűjtögetni,
Holnapra lesz majd vacsorára, mit szemezgetni.
Fájó lábbal, görnyedt háttal
sötétedésre hazaér,
gyertya fénynél megcsodálja, mi kosarába belefért.
Dolgos-szorgos két kezével megsimítja ősz haját,
Nyugodt szívvel, boldogan, mond kutyájának
jó éjszakát.
Csend honol a kicsi házban, a
subán kutyus szundikál,
erdő mélyén a nagy csendben, csak a kuvik kiabál.
Elalszik már ősz apóka, dolgos keze megpihen,
jó éjszakát, szép álmokat,
ne zavarjon senki sem!