Kedves Gyerekek! Velem esett meg ez az eset, s gondoltam elmesélem Néktek.

Nagyon szeretem ezeket a kis kedves állatkákat, nélkülük a kertem sokkal szegényebb lenne.

Bukósisakos sündisznócska..

     Írta: Helena

Ülök a kertben… már besötétedett, s hallgatom a tóban fürdőző békák kuruttyolását és tottyanását, ugyanis építettünk egy kis tavat a kertünkbe. Ezzel a tóval ismét gazdagabb lett a kert, mert apró élőlények nagyon vonzónak találják, s így sűrűn látogatják is.
Esténként kiülnek egy-egy nagy tavirózsa levelére és ringatóznak, mintha bölcsőben ringanának és a tücskök zenéje lenne az esti altató.
Alszik a természet, a levegő kicsit frissebb. Nagyot sóhajt a kert, issza a nyári este holdfényes páráját.
Kutyám a lábam mellett pihen, orrát a nedves fűbe rejti, mély sóhajtásával még nagyobb nyugalom szállja meg az embert. Teljes a harmónia.
Nyugágyamban szunnyadok, párás a levegő a locsolástól, a föld illatát hozza felém a szellő.

Ebben a nagy csendben, egyszer csak motoszkálásra lettem figyelmes.
Szinte kinyúlt a nyakam, mert ezek a neszek a csoda se tudja, hogy időnként mitől származnak. Figyelek, de a mocorgás csak erősödik, már-már felmerül bennem a gondolat…, hogy odébb állok.
Valami kis állatka gondolom, jaj csak ne valami csúszó-mászó legyen, mert attól félek. Érdekes, a béka jelenléte nem zavar, pedig esténként a vizes fűben elindulnak, és bejárják a kertet, kutyáink rosszallását elviselve, mennek az ösztöneik diktálta úton.
Hatalmas fenyőfa mellett pihengettem, alatta sok ezernyi szúrós tüske, s a nesz onnan jött felém.
Eltelt egy kis idő, csend lett, újra megkíséreltem a szunyókálást, amikor kutyám felébred hiszen ő a házőrző, s nyomban szolgálatba helyezte is magát.
Szaladt a kerítés irányába,  a tekintetemmel úgy követtem, mintha zsinóron húzták volna a kíváncsiságomat.
A beszűrődő utcai fénynél felfedeztem egy süncsaládot.
Igaz, csak egy felnőtt volt közöttük, a többi három aprócska kis gombóc, mintha guruló gesztenyék lennének… gondoltam.
– Jé, hát ti csináltátok azt a rumlit a fenyő alatt?
Gondoltam… és boldogan néztem a kis családot, megvakartam a fejem búbját, de nem igazán értettem. Egyszer csak nagyon fura dologra lettem figyelmes, igaz a fény nem igazán segített, hogy megfejtsem mi is a furcsa.
Láttam már valamikor rég sün családot, no de ilyet?
Elől egy picike sünike haladt, majd a nagy, és újra a másik kettő picur.
Micsoda fura felállás…, tanakodtam.
A sün mama, vagy papa a csoda sem tudja, körbe-körbe haladva, minimális haladást produkálva haladt az úttesten. Szinte a picurik orrocskája a szúrós popsiba ért, mert a szülő nehezen haladt.

– Keringőzik… vagy valami baja van?

Néztem-néztem, és amikor jobban szemügyre vettem, látom, hogy a fején van valami piros.
– Nocsak, bukósisakot visel?
Elmosolyogtam,  hiszen az útjuk az úttesten keresztül vezetett.
Milyen óvatos…, és a kicsik?
No ez csak egy pillanatnyi mókás gondolat volt, de akkor láttam meg a holdfényében, hogy egy piros doboz éktelenkedik szegénynek a fején.
Hogyan kerülhetett oda?

Törtem a fejem, de a végén csak kifundáltam a történetet.
Valószínű, hogy valami finomság lehetett a dobozban és beszorult szegénynek a feje. Nem tudott szabadulni a doboz fogságából.
És hihetetlen…, nem akartam hinni a szememnek, mert a kicsike volt a felvezető.
Ő volt aki a helyes utat a haza vezető utat mutatta. A szemközti kertben lévő hatalmas elfekvő tuja volt szerintem a végcél.

Gyorsan felugrottam, mert mintha a távolból gépkocsi motorjának hangját hallottam volna futottam kaput nyitni, és levettem azt a piros bukósisakot a sündisznócska fejéről.
Vártam amíg feleszmélt, hogy vége a világtalan megpróbáltatásoknak.

A család lassan útjára indult és a holdfényben a kis csillogó fekete szemecskék, mint apró csillagok ragyogták be az estémet.

Boldog voltam és csodáltam az összetartozás erősségét, az elesett segítését.  Ezekben a csöpp kis lényekben is hogy munkálkodik a segíteni akarás.

Eltűnődtem…, hogy vajon mi emberek nem kellene, hogy tanuljunk

tőlük?

Milyen pici vagyok még….

Vidáman ébredtem, Te is nevess reám…